Takács János honlapja!

Szemerei, ősrégi család, melyet a történetírók a honfoglaló hét magyar vezér egyikétől, Hubától származtatnak. Egy Zemere IV. Béla király korában a tatárok elleni harcban szenvedett nehéz sebeket, s talán ennek emlékéül nyerte a család mellékelt címerét, mely a vért kék udvarában zöld mezőn piros nadrágos férfi-jobblábat mutat, nyíllal átlőve, a pajzs feletti sisak koronája felett pedig arany-kék és ezüst-vörös foszladékok közt kifeszített kézív lebeg.

A Szemereiek ott harcoltak Csák Máté oldalán. I. Lajos király idejében is feltűnt egy vitéz Szemerei, ki a lázongó moldvai vajda ellen, mint macsói bán, harcolt.

Ugyanebben a korban élt a család kétségtelen törzse Domokos, kinek fia János, az Aba-családból származott gagyi Bakos leányt vett nőül. Ennek unokája I. Lőrinc, György fiával együtt, sógorai gagyi Bakos Pál és Antal által megöletett.

I. Lőrinc másik fia János, 1460. esztergomi várnagy volt; ennek tíz fia közül egyik, Kelemen, Mátyás király alatt szerepelt, s Beatrix királynétól saját főkomornáját, a morvaországi nemes családból eredt Stolcz Magdolnát nyerte nőül s ezúttal királyi adományt is kapott; 1488. jajcai bán és visegrádi várnagy s a korona őre volt; másik fia György, váradi prépost; harmadik fia Mihály 1519-ben abaúji alispán.

A családtagok többnyire nagy számú és pedig fiú gyermekekkel lévén megáldva, a családot egész korunkig igen elterjesztették; több ágra oszlottak. A reformáció korában egyetlen egy Szemerei sem maradt a római egyház híve, s azután folytonosan a vallás- s egyszersmind politikai szabadság felkelő bajnokainak mostoha sorsához kötötte saját sorsát.

A jajcai bán Kelemen ágán nevezetesebb családtagok: Pál, Albert fia Kinizsi leánytól, Rákóczi György udvarnoka, majd abaúji alispán, szepesi kamarai tanácsos és királyi táblai bíró; részint már előbb, részint magasabb hivatalt viselve, Abaúj, Borsod és Sáros vármegyék részéről országgyűlési követ, kinek jeles eszét s tollát bizonyítják az általa írt pozsonyi országgyűlési naplók, nevezetesen: az 1622-iki, 1625-iki soproni, 1630-iki pozsonyi, 1634-35-iki ismét soproni, 1637-38-iki, 1646-47-iki és 1649-iki pozsonyi országgyűlések naplói. Rákóczi György részéről, mint ennek biztosa, Eperjesen s az általa leírt, említett országgyűléseken fontos küldöttségekben működött.

Híres szépségű neje Putnoky Klára azon gyanú alá esett, hogy férjét turóci tótok által megölette, a perben azonban Wesselényi Ferenc nádor ártatlannak nyilvánította. E nőtől született egyetlen fia László, zempléni alispán (1667-72); I. Rákóczi Ferencnek Zrínyi Ilonával tartott menyegzőjén a vármegye követe.

Wesselényi nádor összeesküvésében részvéttel volt vádolva, de az uralkodóház iránti hűségéről felmutatott bizonyítvány alapján megszabadult. Egyik fia, László, II. Rákóczi Ferenc alatt dandárvezér volt 1706.; a másik fai Pál, zempléni ellenzéki követ az 1681-iki országgyűlésen, kinek neje Ketzer leány volt, s aki 1686-ban a bősz Caraffa által elfogatott s Eperjesen fogva tartatott, de 1687-ben Caraffa vad kegyetlenkedésének némi korlátozása után szabadságát visszanyerte, s a Ketzer-család fejének, ki az «eperjesi mészárszéken» végeztetett ki, szomorú sorsát elkerülte.

A család ez ágának következő tagjai közül többen viseltek magasabb katonai rangot s vármegyei főtisztségeket. Nevezetesen V. László, Ung vármegye követe 1802. és István Zemplén vármegyének hosszabb ideig alispánja és királyi tanácsos, ki 1829-ben halt meg.

V. Lászlónak és Istvánnak nővére volt Krisztina, Fáy Lászlóné, Fáy András nagy hazánkfiának s írónknak édesanyja. V. Lászlónak fiai voltak: György, főbíró kit Zemplénben s a szomszéd vármegyékben metsző, éles ötletei és élcei tettek nevezetessé, s e téren versenyzett vele ifjabb fivére Miklós, a szellemes költő; leánya volt Krisztina, akit a család másik nagynevű tagja Pál vett nőül, s aki Képlaky Vilma néven az irodalmat költeményekkel gazdagította.

István alispán fiai közül többen szerepeltek az 1848-49-iki szabadságharcban, úgymint József, zempléni főszolgabíró és vésztörvényszéki ülnök, s e miatt fogoly, ki 1862-ben hunyt el; Pál, 1848. Perlasz ostrománál esett el; László szintén mint honvédőrnagy áldozta életét a szabadságért 1849.; János is fogságot szenvedett. A Rákóczi zászlói alatt szolgált dandárvezér II. Lászlónak egyik fia, Ádám lett törzse a borsodi ágnak, melyből Bertalan származott, s a pestvármegyei ágnak, mely Pécelen volt birtokos. Ez ágból eredt Ferenc, magyar királyi helytartósági ágens, kinek fia Pál, a nagy esztétikus, szonett-költő, Kazinczy Ferenc társa a nyelv újjáteremtésében.

Szemere Attila, Bertalan miniszter egyetlen fia, országgyűlési képviselő, született Párizsban 1859 június 1-én, hol száműzött atyja akkor tartózkodott. Alsóbb iskoláit Párizsban, azután midőn haza került, Budapesten és Késmárkon, egyetemi tanulmányait Budapesten s Párizsban végezte. 18 éves kora óta a hírlapírói pályán forgott s felváltva volt munkatársa a Pesti Hírlapnak, Nemzetnek s az Ábrányi Kornél által szerkesztett Magyarországnak. 1881-84-ben teljes harmadfél évig tartó külföldi utazást tett, bejárva Európa nagy részén kívül északi Afrikát, Marokkót, Egyiptomot, s legnagyobb sikerrel és tanulsággal Ázsia délkeleti részét, Indiát, az indiai tenger szigeteit és a kínai és japáni birodalmakat, mely utóbbiakból igen értékes műipari gyűjteményeket hozott haza, melyek egy részét az országos iparművészeti múzeum birtokába bocsátotta. Hazaérkezvén, ismét a zsurnalisztikára s irodalomra adta magát. 1891-ben a Magyar Hírlap egyik főmunkatársa s 1892-ben e lapnak társtulajdonosa lett. Politikai, nemzetgazdasági s pénzügyi és társadalmi cikkeken kívül a szépirodalom terén is sikerrel tett kísérleteket. 1894-ben e viszonyból kilépve, egy nagyobb kőszénvállalat vezérigazgatói állását foglalta el. Miskolc városa az 1896-iki parlamentbe egyik képviselőjévé választotta.

Szemere Bertalan, volt 1848-iki belügyminiszter s Kossuth Lajos kormányzósága idejének miniszterelnöke, szül. Vattán (Borsod) 1812 aug. 27-én, meghalt Pesten 1869 jan. 18-án. A falusi iskolát végigtanulva, 1822-ben a sárospataki ref. kollégiumba, onnét két év múlva a miskolci evangélikus iskolába, 1826-ban a német nyelv megtanulása végett a késmárki liceumba s 1827. ismét a sárospataki főiskolába ment, hol 1832. végezte a jogtudományokat. Az országgyűlés megnyíltával Pozsonyba ment Palóczy László képviselő oldalához, s ott (1832-34) mint az ifjúság egyik komoly és nemes irányú vezére, királyi táblai hites jegyző s távollevő mágnások képviselője, két évet töltött s ügyvédi oklevelet nyert. 1834 szeptemberében ment vissza szülő vármegyéjébe, sok tapasztalással gazdagodva s ott aljegyzővé neveztetvén, e hivatalát 1836-ig folytatta. Ez év októberében hosszabb előkészület után ment külföldre s teljes egy éven átutazva, bejárta Német- és Franciaországot, Nagy-Britanniát és Írországot, Németalföldet, Belgiumot és Svájcot. 1837 őszén érkezett vissza Bécsbe, hol útleírását szerkeszteni kezdi, mely azonban csak 1840-re készült el teljesen (Utazás külföldön, 1. köt. Németföld, Franciaország, Pest 1840; 2. köt. Nagy-Britannia s Ireland, Németalföld, Belgium, Rajnavidék, Helvécia, Pest 1840, egy tervrajzzal). Vármegyéjébe visszatérve, az ottani vármegyei küldöttség számára írta Tervét egy építendő javító fogháznak a magán rendszer elvei szerint (Kassa 1838, egy ilyen fogház tervrajzával), utazásaiban szerzett tanulmányai gazdag eredményét; s ugyanez évben a tiszáninneni ev. ref. egyházkerület küldöttségének használatára Tervét egy papi özvegy- s árvatárnak. A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről írt pályamunkájáért a magyar akadémiától jutalmat nyert (a jeles és úttörő munka megjelent Budán 1841). 1840 szeptember 5-én a magyar akadémia tagjai koszorújába fűzte s ez és a következő évben írta az Eötvös J. báró által kiadott Árvízkönyv köteteibe Kölcsey emlékezetét és Mária emlékezetét. Borsodban főbíróvá, majd az 1843-44-iki országgyűlésre követté, azután alispánná s ismét követté választatván, megkezdi nagymérvű történeti szereplését. A reformok és alkotmányos szabadság küzdelmeiben szerzett első rendű érdemei folytán 1848 tavaszán belépett, mint belügyminiszter az első magyar minisztériumba, s Pestre jövén széke elfoglalására, népszerűséggel környékezve, erős kezébe vette a belügyek kormányát. Midőn 1848. szept. 10-én a Batthyány gróf minisztériuma visszalépett s a törvényes útból kizökkent teendőket Kossuth vezetése alatt a honvédelmi bizottság kezelte, Szemere mint ennek egyik legelszántabb tagja, fáradhatatlan tevékenységet fejtett ki; midőn pedig decemberben az olmützi trónválság után a második minisztérium megalakult, abban az igazságügyi tárcát kellett volna átvennie; de nem lévén akkor szervezések s csendes munka ideje, ő oda ment, ahová a szükség s veszély hívta. Országos biztosképpen működött a felső megyékben ritka eréllyel, s e miatt a debreceni országgyűlésen csak ápr. 14-ike után jelenhetett meg. A detronizálás kimondása s a köztársaságnak általa történt kikiáltatása után, Kossuth kormányzósága alatt, miniszterelnök lett s ismét a belügyek kezelését vette kezébe, s egész a világosi fegyverletételig lázas munkásságot fejtett ki a kormányzó oldalán. Ő ment a végveszély napjaiban Batthyány Kázmér gróf, akkori külügyminiszterrel az orosz fővezérhez kiegyezést próbálni, s midőn ez nem sikerült, s menekülésre és kibujdosásra jött a sor, ő ásta el a Pestről Debrecenbe, majd Szegedre, Aradra s Lugosra és Orsovára vitt szent koronát Orsova vidékén (l. Koronázási jelvények). Aztán Viddinbe, s Konstantinápolyon, Athénen s Görögországon keresztül, ügyesen megszerzett álnevű útlevelekkel, Hajnik Pál társaságában, kivel Görögország klasszikus földjét bejárta, tengeri úton Franciaországba s Párizsba ment, hol aztán sok akadály s egy egész évi várakozás után családjával egyesülve, több évig lakott, s az angol és francia kormányokhoz az osztrák törekvések ellen intézett felvilágosító emlékiratok által és zsurnalisztika útján sokat dolgozott a magyar ügy érdekében. Az emigrációban már elvált a Kossuth által követett iránytól, melyet kárhoztatott, s 1859-ben a Pesti Hírnökben melegen ajánlotta az ez évbeli (okt. 20.) császári kiadványok elfogadását a jövő fejlődés alapjául, 1862-ben pedig erősen kikelt a volt kormányzó által megpendített konföderáció terve ellen. Keserűségre különben is hajló, túlérzékeny kedélyét még inkább elkeserítették a hontalanság fájdalma, szeretett nejének betegeskedése, elvesztett gyermekei utáni keserve, házi bajai, anyagi küzdelmei. Neje vagyonának megmentett részéből élt a család és hogy ahhoz munkájával járuljon ő is, többféle irodalmi vállalatot tervezett. Előkészületeket tett az „osztrák ház” történetének megírásához 1526-tól 1869-ig; irt a nemzetiségi kérdésről; megírta érdekes Keleti utazását Török- s Görögországban, sőt irt verseket is: meséket, epigrammákat, jellemrajzokat s egyéb költeményeket (Egy száműzött gondolatai), melyek egy része megjelent Összes munkái későbbi kiadásában. Költeményei eszmedúsak, de alak tekintetében hiányosak. Annál szebbek mély s benső érzéssel megirt Emlékezései atyjáról, Teréziáról (ki napa volt) s Irénke nevű elhalt leányáról. Mindez neki kedves foglalatossága volt, de a konyhára keveset hozott. Többféle kísérleteket tett, hogy vagyoni helyzetén javítson; sok időt töltött Angliában, hogy mint közvetítő magyarországi bortermesztők s angol vevők közt összeköttetéseket eszközöljön s hazája borkereskedését előmozdítsa, s magának is némi jövedelemszaporítást eszközöljön; e célra irodalmi úton is működött. Mindezzel keveset segíthetett anyagi bajain s túlbuzgalmával, hogy ez irányban valamit lendíthessen, arra a ballépésre engedte magát ragadtatni, hogy a viszonyokat nem eléggé ismerve, szerencsétlen üzérkedésekbe bocsátkozott, s a Boldényi név alatt Párizsban lakó Szabó Pál, volt magyar kereskedelmi társasági igazgató által rászedetve, neje vagyona nagy részét is elvesztette. Ez a hazavesztett s honvágy kínjait szenvedő ember fájdalmával egyesülve, annyira hatott kedélyére, hogy 1862. a londoni kiállításnál m. biztosi minőségben töltött 9 hónap után, melyet túlfeszített munkában élt át, kínos betegségbe és gyógyíthatatlan elmezavarba esett, s midőn neje és befolyásos barátai kegyelmet és hazatérési engedélyt eszközölvén ki számára, 1865 jan. 24. Pestre visszaérkezett, Batizfalvi gyógyintézetébe kellett elhelyezni s állapota folyvást rosszabbodván, a tébolydában végezte be egykor annyi fénnyel sugárzó, elsötétült életét. Nejétől, Jurkovich bécsi udvari ágens leányától, kit pozsonyi követ korában fűzött magához, három gyermeke maradt: Mária, ki 1848. Pesten született, s 1869. atyja Összes munkáit, ezek során Naplóit s Leveleit, valamint Utazását Keleten a világosi napok után (Pest 1870, 2 köt.) kiadta; Gizella, ki 1857. Párisban született s Kürthy Emil (l. o.) neje és Attila (l. feljebb). Emlékbeszédet a magyar akadémiában 1876-ban Horváth Boldizsár tartott felette. (V. ö. Akad. Évk. XIV. köt., 6. db. 1876) Az irót és szónokot hiven és szépen jellemzi még Csengery Antal az általa kiadott Státusférfiak és szónokok c. könyvében.

Szemere Miklós, költő, Szemere László és Vattay Krisztina fia, született Lasztócon (Zemplén) 1804 június 17., meghalt ugyanott 1881 aug. 20-án. Atyját már korán elvesztvén, anyjának igen sok baja volt a rendkívül élénk, nehezen fékezhető gyermekkel. Öt éves korában elvitték Sárospatakra, hol 1809-12. járta az alsóbb iskolákat; a következő két évet Eperjesen s Lőcsén töltötte, hogy a német nyelvet megtanulja s majd ismét a sárospataki főiskolában végezte 10 éven át a középiskolai, bölcsészeti s jogi, sőt akkori szokás szerint, a teológiai tanulmányokat is. 1825. Szerencsy István, akkor ungi főjegyző mellett volt joggyakorlaton, azután pedig nagybátyja Sz. István zempléni követ oldalán a pozsonyi országgyűlésen. Most már ideje lett volna ősi birtoka kezelését átvenni, vagy hivatalba lépni, az ifjúnak azonban egyikre sem volt kedve. Annál több szeretettel viseltetett a költészet és a művészet mindenféle ága iránt s e hajlamának engedve, ifjúsága néhány évét (1832-35) művészek társaságában, Barabás Miklóssal együtt, Bécs műgyüjteményei közt, részint pedig Felső-Olaszországban utazással és műereklyék vizsgálatával töltötte. 1836. haza érkezve, nőül vette Máriássy Annát. A gazdasággal azután sem sokat törődött, a házvezetés s gazdálkodás gondjait egészen nejére bízta, ő maga pedig, előbbi szokása szerint, utazott, a vármegyegyűléseket látogatta, ellenzéki barátaival mulatott s az erdőket és bérceket járta, ott a vadakat űzte, mint a napirenden levő vármegyei mozgalmakban, valódi kuruc szenvedéllyel, a labancok utódait. Fiatal korában szép festői tehetségnek is adta jeleit, ügyesen másolt, szerencsés arcképíró volt. Domborművek faragásában is, csontból, fából s vésésben vadászkürtjeire kiváló képességet mutatott, és ily emlékei több helyütt találhatók rokonai s barátai házainál, mint becses ereklyék. Majd ezzel is felhagyott; másra ösztönzi egy elfojtott titkos erő, a lelkében már régóta vajúdó elem, a költészet, mely végre utat tört magának s azóta fő szenvedélye s élvezete lett. Már 38 éves múlt, midőn elhatározta magát, hogy a közönség elé lép. Azonban mindvégig távol maradt az irodalom központjától, nem hódolt soha a divatos, időnként felkapott irányoknak, került minden utánzást, eredeti maradt. A milyen ő maga volt saját érdekes egyéniségében, olyan költészete is; életrajza s versei egymást magyarázzák. Ő csak az eszmének, a merész képeknek, a szellemes tartalomnak örült. Azonban e sokszor hiányos rímű s cezúrájú versekben mennyi nagyszerű, a legelső rendű költőkhöz méltó kép s gondolat van (p. a Puszta házban, Isten s ördögben, A szerencse istenasszonyához, a Be szeretnék vihar lenni; Kandallóhoz; Dalvilágom; Kedvteléseim c. stb. költeményeiben, A haza ifjaihoz irt lelkesítő soraiban). Mint műfordító is jeles abban a néhány mutatványban, melyet tőle bírunk, nevezetesen Goethe Mignon dalának igen sikerült s az eredetit híven adó átültetésében. A magyar tudományos akadémia s a Kisfaludy-társaság, elismerve a szép szellemű táblabíró eredeti és sajátszerű költői jelességét, megválasztották őt (1865) tagjaik sorába. Összes költeményei, melyek kiadására életében nem volt rábírható, előfizetők hiányában csak nagy nehezen láthattak napvilágot családjának áldozatra kész kegyelete által. Veje Payzsos Andor és barátja Boruth Elemér gyűjtötték össze s adták ki szétszórt és kéziratban talált minden munkáját, díszes és ízléses kiállításban, a költő arcképével, Aigner (Abafi) Lajosnál, ki Figyelőjében Szemerének számos érdekes levelét közölte. Művei harmadik kötetében foglaltatnak még kritikai munkát is: Nyírt levele Arany Jánoshoz és Válasz Brassay Ismerettyűjére, kivel mérges polemiába keveredett. Haragos felgerjedésében a vele sokban rokonszellemű Petőfi ellen nem restelte a Zöld Marci c. kíméletlen gúnyverset világgá bocsátani, azonban mégis kibékült vele Kazinczy Gábor közbenjárására. E túlérzékenységével összefüggésben áll elkeseredettsége és úgy látszó megvetése a kritika ellen, mely 1850. kelt A kritikus c. versében lelt igen haragos kifejezést.

Mint politikus hajthatatlan, következetes, de túlzásai miatt hasznavehetetlen volt. A megyei gyűléseken folyvást buzgó részt vett, barátihoz csatlakozva az ellenzéki zászló alatt, melynek híve maradt minden körülmények közt, megvetve az «exigenciák tudományának» nevezett okos politikát. Bekövetkezvén 1848. a nemzet szabadságharca, lelke egész hevével a forradalom árjába vetette magát. Zemplén több lelkes fiával felcsapott önkéntes huszárnak s családját elhagyva, saját lován s költségén elment Erdélybe, hol a zempléni csapat feloszlása után Bemnél jelentkezett s a Vilmos-huszárok közé állva, néhány csatában részt is vett. De az önkéntes inszurgens úr rosszul tűrte a katonai fegyelmet s a csapat vezérével, Sztáray Nándor gróffal e miatt, hazatértük után, párbaja is volt. Későbben lakásán fegyvert kutató zsandárok elfogták s Kassán hetekig fogva tartották. A bekövetkezett szomorú időkben fájdalomba merülve s duzzogva ült fészkében s pesszimizmusba kerülve, elkeseredve a legsötétebb szemüvegen keresztül nézte az előbb oly mosolygó életet és társadalmat. Kimeríthetetlen humora megmaradt, de keserű lett; lasztóci ősi háza, előbb öröm s vigasság hajléka, most az üldözöttek aziluma lett. Ekkor útra kelt Chyzer Kornéllal (l. o.) Török-, Görög- s Olaszországba. Még másik, korához képest szinte nagy utat is tett; meglátogatta 1874 nyarán Baracconéban Kossuth Lajost s három hetet töltött ifjúkori barátja társaságában. A Kisfaludy-társaságban Tóth Lőrinc tartott felette emlékbeszédeket. V. ö. Összes munkái kiadóinak e kiadáshoz csatolt életrajzán kívül még: Hazánk s a Külföld, 1866. évf., 18. sz., arcképpel; Vasárnapi Újság, 1869. évf., 20. sz. s 1879. évf., 11. sz., arcképpel; Abaúj-Kassai Közlöny, 1878. véf., 39. sz.; Sz. Miklósnál Lasztócon, Timkó Józseftől stb.; Perényi József, Életrajza (Sátoralja-Újhely 1897).

Szemere Miklós, császári és királyi kamarás, született Kis-Azaron (Zemplén) 1856-ban. Atyja Sz. István, anyja oroszlánosi Törös Mária volt. A gimnáziumot Miskolcon, Bécsben a Theresianumban, Sárospatakon végezte. Az egyetemet Genfben, Kolozsváron, Oxfordban és Budapesten hallgatta, itt doktorátust tett. Részt vett abban az ifjúsági küldöttségben, mely Abdul Kerimnek kardot vitt. A szegedi árvíz idején tagja volt az országos bizottságnak, s ezért királyi kitüntetést kapott. A diplomáciai vizsgát a keleti akadémián letéve, mint követségi titkár a párisi, szentpétervári és római nagykövetségeknél működött. Mikor a követségi titkárságról lemondott, közgazdasági ügyekben Keletre utazott. Mint sportember ő elevenítette fel a Wesselényi-vívókört, ő tette meg azt az indítványt, hogy a magyar gyepen ne csak belföldi ló futhasson, hogy idegen csikók behozatalával a fajt emeljük, s hogy a magyar lovak törzskönyvét ne Bécsben, hanem Budapesten magyarul vezessék. Mint író Fair Play című röpiratával, s mint szónok 1897. a Széchényi-lakomán a nemzeti kaszinóban mondott beszédével tette ismeretessé nevét. Bírja a Medsidje, Szt.-Móric és Szt.-Lázár rendeket.

6. Sz. Pál, kitűnő író, költő, esztétikus, született Pécelen (Pest) 1785 febr. 19., megh. u. o. 1861 márc. 14-én. A leggondosabb házi nevelés után 1791-1804. tanult Budán, Halason, Nagykőrösön, Pápán, Sárospatakon s Pozsonyban. 1805. lett a jogi tanulmányok bevégzése után királyi táblai hites jegyző, 1807-ben a pozsonyi országgyűlésen távollevő mágnások követe, 1808. okleveles ügyvéd. Ez oklevelének azonban kevés hasznát vette, mert első ifjúsága, mondhatni gyermekkora óta az irodalomnak élt. Már tanuló korában (1802-1805) jelentek meg első költeményei a Magyar Kurirban s Bozóky Tavaszi virágok című gyűjteményében: s e korai kísérletei közé tartoznak még az Alkalmi versdarabkák (Pozsony 1802); Dalok azoknak, akik szeretnek (évszám nélkül); Poétai zsengék (Pest 1806). 1809-ben Schedius esztetikai előadásait s Horvát István rendkívüli magyar filologiai leckéit hallgatta a pesti egyetemen, s ezentúl Horvát István, Kulcsár, Vitkovich, Fáy András kedves barátja s rokona és egyéb akkori jelesek s az ébredő korbeli irodalmi körök vezérférfiainak társaságában élve, s ezeknek és a Teleki grófi háznak ebédjein s estélyein részt véve, e körök egyik tekintélyes és szellemes tagja volt. 1810. Kulcsár István lapjának fizetéses dolgozótársa, 1811. segédigazgató a Vida László által nagy áldozatokkal (1809-12) fenntartott s kormányzott színésztársaságnál, kihez a színművészetről szóló gyönyörű episztoláját írta, ugyanez évben jelent meg három szonettje (Emlékezet, Boldog pár és Himfy), Kazinczy F. szinte három szonettjével együtt Horvát István által kiadva. Ő vala az első magyar költő, ki Kazinczy példája által bátorítva, a szonett alakot használta, és pedig a legnagyobb sikerrel, mert ezek szerezték meg neki költői hírét s dicsőségét. Következett még néhány szép szonettje (A remény, Echó, Bájviola), dala és episztolája, nem nagy számú, de irodalmi kincs. 1817. revizortárs volt a Tudományos Gyűjteményt kiadó egyesületnél, Jankovics Miklós elnöksége, Fehér György szerkesztősége alatt. 1818-29-ig Pest vármegye alügyésze, s 1820. jogigazgató volt a vele rokon Vattay-családnál. Ugyancsak 1818. fordította Körner Zrinyijét a pesti jótékony nőegylet felhívására (megjelent az Élet és Litteratura első kötetében, és a színpadokon előadatva megtette hatását ugy Pesten, mint a vidéken). 1815. írta barátjával és szellemrokonával, Kölcseyvel együtt, a vaskalaposok ízetlen Mondolata ellenében, erős szatírái éllel az Antimondolatot, Kazinczy mesterük nyelvújító iskolája védelmében. Az Auróra 1822-iki folyamában egy levelekben irt beszélye A hivatal jelent meg. Irodalmi tekintélye már közelismeréssel meg lévén alapítva, 1828. tagja lett a m. tud. akadémiát rendező országos küldöttségnek József nádor elnöklete alatt. Az akadémia megnyitása után 1831. ennek rendes tagjává választatott a nyelvtudományi osztályban, 1840. pedig tagjává a Kisfaudy-társaságnak, s a Marczibányi-alapítvány biráló s jutalomosztó küldöttségének. 1833-ban ő maga 1840-ben pedig Eötvös József báróval és Szalay Lászlóval együtt adta ki barátjuknak, a dicsőült Kölcseynek minden munkáit. Kisfaludy Károlynak, az akkor kedves és keresett Auróra zsebkönyv szerkesztőjének halála után, 1833-35., a Bajza által Kisfaludyét átvéve s folytatva szerkesztett Aurórával szemben egy másik, Trattner-Károlyi által kiadott Aurórát állított, mely szeszélye őt a Kisfaludy-körben volt egykori barátaitól eltávolította, a híres Auróra-perre adott alkalmat, s makacs fejére sok kellemetlenséget hozott. Megirta, de soha ki nem adta a nagy Szemere-tárt, melyet már 1801. megkezdett, s azóta haláláig, évtizedeken át, sok kötetre nevelt, s mely a költészet és nyelvtan épületéhez igen becses anyagokat, idegen nyelvekből fordításokat s kivonatokat, a geniális író egyéniségét jellemző gazdag jegyzeteket s mindenféle vegyest foglal magában. Sz. első neje Sz. Krisztina, álnevén Képlaky Vilma (l. o.), rokona volt. Péceli birtokát a budapesti református főiskolának hagyta. Összes munkáit, két részben, barátja Szvorényi József a Kisfaludy-társaság megbízásából adta ki 1890. a költő emlékünnepe alkalmából, arcképpel, gyönyörű díszkiadásban.